A Kárpát-medence borászatát hagyományosan római eredetűnek szokás tekinteni, ám az újabb kutatások fényében valószínűleg annál régebbi. Régészeti forrásaink arról tanúskodnak, hogy már a kelták (i.e. 4?1. század) műveltek itt szőlőt, bár kétségtelen, hogy a borászat fellendülését a római hódítás hozta magával. Az itt talált metszőkések, ivóedények mind az Itáliában használatoshoz hasonlatosak. Vitatható azonban, hogy a magyar honfoglalók a római szőlőművelési hagyományokat folytatták volna. Régi nyelvünk számos szava (szőlő, bor, seprő) utal arra, hogy már ideérkezésük előtt rendelkeztek borászati ismeretekkel. A szőlőművesek az Árpád?korban elsősorban az egyházi birtokokon élő szolgák közül kerültek ki. Ők rakták le a magyar borászat alapjait. Igazi jellegét azonban már a német, olasz, francia bevándorlók adták meg. Ezek részint térítők, szerzetesek, részint telepesek voltak, akik magasabb színvonalú technikai ismereteket hoztak magukkal. A 13?14. századra a só, hal, búza, vágómarha mellett a bor lett a legfontosabb magyar árucikk. A szerémségi bor európai hírnévre tett szert. A királyok jelentős kiváltságokkal támogatták a városok bortermelését, borkereskedelmét, így az a városfejlődés egyik alapjává vált. Borászatának köszönheti létét többek között Kőszeg, Sopron, Pozsony.